<object width="450" height="380"><param name="movie" value="http://kvizpart.hu/embed/kvizpart_embed.swf"></param><param name="allowFullScreen" value="false"></param><param name="allowscriptaccess" value="always"></param><param name="FlashVars" value="jatekid=39200&type=gyk&kirak=717024"><embed src="http://kvizpart.hu/embed/kvizpart_embed.swf" FlashVars="jatekid=39200&type=gyk&kirak=717024" type="application/x-shockwave-flash" allowscriptaccess="always" allowfullscreen="true" width="450" height="380"></embed></object>

Nincs itt az idő. Nem kellene itt lennie, de mivel már nagyon, de nagyon rég nem volt gondolatom, amit ide tehettem volna, úgy döntöttem, az ide látogatókat átinvitálom egy másik, még nagyon is élő világba. Nem sokkal fényesebb- talán fanyarabb humora könnyebbnek láttatja- de ugyanolyan sötét és keserű, mint az itteni volt. Valahol a felszín alatt, a mosoly ráncába bújva. Pillangó és vattacukor, borítékolt rémálmok és egy valóság, ami még náluk is rosszabb. Az elérhetetlennél ujjnyival kisebb távolságok és végeláthatatlan mélységek.

Búcsú itt...és üdvözlet odaát.

Teardrop

Hölgyeim...ma legyen csend. Ma nincs fejezet. Most Ryurynak mesélek.

„És hozott neked gyufásskatulyában tavaszt?”

Arról, hogy szeretem, figurákon innen és túl, és hogy szeretnék mellette lenni, megölelni. Nem először mondom ezt, de az ember gondolatai néha leállnak keringeni, amolyan bumeráng-effektus szerűen visszatérve ugyanoda, számtalan elrugaszkodás után is. Szivárvány...valamiért nem tudom kiverni a fejemből, ahogy a téli ég naranccsal futtatott lilásszürkéjét nézem, a fátyolos fényeket odalenn. Hajnal van, de nem tudok aludni. Odakinn fehér hó, mint a bőröd, s idebenn feketeség, ében, mint tincseid. Egyedül vagyok, s fejemben még mindig dúdolnak a gondolatok.

Szivárvány...Minden gyerek fújja színeit, de nem biztos, hogy értik is az égre feszített szalagot. Nem tudom, Te miért szereted...én csak azt tudom elmondani, én miért. Odaadom neked az enyémet...Azt, amit Ryu, Riell és a barátságunk jelent nekem.

Vörös. Vörös a kiontott  vér, s vörösek ajkaid, ha csókolom őket, duzzadttá harapva húsukat, könyörtelen vágyammal. Karmazsinok a csíkok, amiket körmök szántanak bőrömbe, hogy reggel is emlékezzek arra, amit álomnak hihetnék. Vörösek a kisírt szemek, s a parázs is. Az alkony és a hajnal is, s bársony-piros a pír orcáidon. Vörös a láz, mely rózsákat rajzol, míg hevít, s különös fényt ad szemednek, forróságot testednek, simábbá téve addigi szirom-selymét. Karmazsin, mint a bor, melynek első kortya is fejembe száll, s amitől megszédülök. Vörös az emésztő éhség s a mohóság.

Narancs. Narancs a nap s a nyár, a melengető, mely szabadságunkat adja, s narancs az utca lámpáinak fénye, mely bekúszik szobánkba, vékony csíkokat rajzolva a falra. Narancsok a szikrák, s lángok pimasz nyelvei, melyek előttem s bennem táncolnak. Narancs, mint az ellenállhatatlan, hamvas barack, mely mintha elpirult volna kezem közt, mielőtt beléharapnék- téged juttat eszembe. Narancs, mint a kelő hold tányérja, amit akkor nézek, ha éjjel melletted virrasztok s tekintetem elvándorol rólad.

Sárga. Sárga a pitypang, mielőtt bóbitát növesztene s elfújhatnám- s a pitypang olyan, mint a szerelem. Igénytelen, szívós, bárhol megtermő érzés, mely olyan apró magból sarjad elpusztíthatatlanná, lehetetlennek tűnő helyeken. Sárgák a reggel aranyos fényei és a szépdalú kanárik, mint a kertben a legillatosabb rózsánk. Sárga az irigység, hogy nem lehetsz csak és egyedül enyém, hogy más is lát és hall és érint- de nem zárhatlak dobozba, hogy magammal vigyelek. Sárga, mint az nehéz, tömény, édes méz.

Zöld. Zöld mint a fűszeres illatú, hatalmas, zajongó rét, mint a gyep, melyen elhevertünk. Zöld, mint a kígyók és sárkányok pikkelyei, smaragd és macskaszem. Zöld, mint a fűszál, amellyel arcod csiklandozom. Mint a menta levele, melynek illata orromba kúszik teánkból, s zöld, mint maga az ital, mely finoman gyűrűzik. Zöld, mint a friss hajtások harsány színe, még akkor is, ha rejtegetik őket, nehogy letapossák mások a féltve nevelt érzéseket. Zöld, mint az árnyékot adó fák lombja.

Kék. Mint az ég, ha az emberre nevet. Mint a boldogság, ha szemedbe költözik. Mint a  tó, a folyó s mind a vizek, melyek locsognak, titokzatosan és bölcsen, vidáman és incselkedve, fecsegően és elgondolkodtatva, akár te. Azúr tenger mormoló kékje, apály s dagály játéka, mely a partra sodorja a kincseket. Mint a nefelejcsek kacsingató apró virágai, amik fölött nem lehet elsiklani. Mint a legszebb pillangók szárnyai. Mint a remény.

Indigó. Szürkéskék, mint az ázott aszfalt, amit zivatar után koptatunk, beletocccsanva a pocsolyákba. Mint az eső alkonytájt, amikor elfüggönyzi a tájat s magunkra hagy, hogy ha a látványtól megfosztott, ne zavarjon tovább, s csak halk muzsikáját hagyja meg nekünk. Mint a viharfelhők sötét hasa, ha tornyosulnak. Mint a bőrödön átderengő erek színe. Indigó, mint a titokra vert lakat, mint a borzongás.

Lila. Mint a határozatlanság, a megismerhetetlen rejtélyes színe. Mint télen az ég éjjel, mint az ibolya ruhája. Mint az ametisztek nemesen csiszolt tükre, mely feketéig mélyül néha. Lila, mint a múló harag, mint a fergeteg köpenyének szegélye. Lila, mint a csönd, mely körbeölel és megsimogat, amikor csak mozdulatok beszélgetnek. Lilák, mint a kifürkészhetetlen messzeségből jövő álmok.

"Gyilkosként osont az alkony,

talpa alatt hűs neszek;

Kötényéből lopott álmok

szitáltak a földre le."

Nos, ami az elmúlt évet illeti...nem lehetek magamra túlságosan büszke, akármilyen szempontból is nézegetem az elmúltakat. Végleg halódás szélére sodortam a birodalmat, a megkezdett Teardrop lassan halad, még ha folyamatosan is, a suli semmivel sem nyújtott nekem többet a semminél és a barátaim sem azért fognak szeretni, mert mindig melletük vagyok és kellő időt szentelek nekik... Ettől függetlenül igyekezni fogok javitani. Nemrég elkészült az Óbirodalom mondavilágának következő 3 darabja, amit a most íródó fejezetekkel együtt fogok nemsokára feltenni. Nem fog senki sem sürgetni- de talán ha majd idetéved az a két ember, aki még kíváncsi esetleg, az majd elszórakozik rajta.

Azt mondták nekem, sajnálják az olyan blogolókat, akiket nem olvasnak. Én nem sajnálom magam- egyrészt, mert az én hibám, másrészt, nem is vesznek el itt olyan roppant fontosságú és világot rengető sorok. Legfeljebb számomra- de én már vallottam papírnak, így nekem megmaradnak, egytől egyig. Csak a figuráimat sajnálom, Meát és a többieket, akiket annyira meg akartam mutatni, a világot, aminek léteznie kellene, s gondolataimban porlik el lassan, ahogy ezer és ezer teendő, kötelesség(micsoda ostoba szó), elvárás kiszorítja.

Miért van az, hogy a legszebb szavak álmomban ülnek nyelvemre, de ébren már nem tudom kimondani őket?

"Reményt hazudott a hajnal,

aztán mélyen elpirult.

Ébredésed első hangja

lelkem csend-tavába hullt.”

Az igazat megvallva, mostanában szinte semmi időm sincs saját gondolataimra- fejemet gyakran túlcsordulásig tölti az a sok baromság, amit napközben bele kellene paszíroznom, s mire eljutnék odáig, hogy este az ágyon fekve kiöntsem magamból a felgyülemlett dolgokat, nincs energiám, nincs egész egyszerűen erőm, hogy összefogjam az egészet, hogy leírjam, hogy végiggondoljam. Szakadozom, egyre apróbb darabokra, beteg vagyok- hadd ne részletezzem- és ehhez még társulnak mindazon borzalmak, amiket az iskola nyakamba zúdít.

Röviden, le az oktatási rendszerrel! Vagy legalább valami értelmesebb formát adnának neki, mint ez a kupac fekália. Nem akartam rövidebben írni. Ma szeretem a cirkalmas, hosszú szavakat és a barokk körmondatokat.

„Pillanat hull pillanatra,

száraz szárnyú rőt levél.

Még utolszor nézz a Napba-

mindjárt szirmot bont az Éj.”

Mostanában valahogy kis négysorosokkal múlatom- vagy inkább múlatja magát- időm, ami nagyrészt annak köszönhető, hogy 11 környékén járok aludni, és akkor már se erőm, se kreativitásom a Teardrophoz. Igen, azt is 23:00 környékén szoktam elkezdeni gépelni, de nem két magyar tétel, kémia és biosz után. Khm... hétvégére azonban úgy tervezem, bepótlom a lemaradásokat és végre valahára elkészül az a két fejezet, amit most mint egy őrült, próbálok papírra vetni. Vicces, hogy valamiért úgy érzem kellenek- eddig egy picit se tudott érdekelni az időrend vagy a folyamatosság, azt meséltem, ahogy jött és ahogy eszembe jutott, és végül is a Pillangósnál is ez lenne a normális- meglátom, le tudom-e győzni magamban ezt az új megrögzöttséget. Mindenesetre, nagyon drukkolok, hogy péntek-szombat estére végre elkészüljön. Mert többek között én is rohadt kíváncsi vagyok a fejleményekre. A Teardrop az első olyan sztorim, aminek nincs eldöntve a vége és kevesebb figurával dolgozik- ergo, jobban ki kell rajzolni a jellemeket, több szerephez kell juttatni őket. Igényesebbnek készül, és remélem, az is lesz.

Ami a Birodalmat illeti- olyan rossz néha, hogy tudom a végét, csak eljutni nem tudok oda, még lépést tenni sem. Azt hiszem, komolyabb erőfeszítésembe fog telni, mire a következő fejezet napvilágot lát, mert Mea mostanában nagyon elveszett nekem, visszahozni figuráját pedig egyáltalán nem csettintéssel egyenlő feladat.

Elég hosszú ideje már, hogy ezt a képet rajzoltam. Teljesen spontán ötletnek indult- megláttam egy bogyót tartó ujjakat ábrázoló képet, és azt mondtam magamban, de jó lenne, ha az a bogyó a Földgolyó lenne!

Kicsivel később már azon agyaltam- miközben készült a rajz, és épp azon bosszankodtam, hogy az anatómiai készségeim még mindig 0közeliek-  hogy úgy fog végül festeni, mint egy teológiai lap borítója. Aztán megnyugtattak, hogy kicsit igen, de nem olyan vészes...Remek.

Azonban a végén elértem oda, hogy nem érdekel, mire hasonlít. Lehet, hogy már csináltak hasonlót, hogy nem én vagyok az egyedüli- de én megláttam benne az ötletet, megrajzoltam, így az enyém, és nekem csupán annyit mond, hogy egy hatalmas világ is lehet icipici, valaki vagy valami más kezében. A lényeg, hogy az ujjak finoman fogják, és inkább mutatják, kissé talán dicsekedve- nem összeroppantják, nem gyötrik, nem rongálják...Egyszóval, vigyáznak rá :)

"Kopogj! A lelkem nem átjáróház."

 Nem vagyok szent. Nem vagyok tökéletes sem. De dühít, ha embernek sem tekintenek. Lehet, persze, mindenkibe lehet lábat törölni, azonban egy idő után minden, amiben van élet, mnegelégeli ezt. Utálom a harcot, a veszekedést- volt belőle épp elég, s igyekszem elkerülni, mert valahogy több erőm van tűrni mint marni. Ám a béketűrésem kezd fogyni, egyre apad és apad, ahogy hátamon gyűlik a sár és szemembe szórják a port. Sár és homok...emberek és szavak, szúrósak, fájóak, súlyosak. 

Ülök a téren...kicsit úgy érzem magam, mintha Karinthyt hallanám: "lógok a szeren." Nos, én ugyanezt, neten, s mint csóró diák, ingyenwifit kerestem, a város picinyke főterén húzva meg magam. Ez a hely különös energiákkal bíró gócpontja a helyi értelmiségnek- a pszichoanalitikus lelkületű részeg öregúr, aki kedélyesen cukorkát nyom a markomba,  arról mesélve, hogy az apja analitikus volt, a pénzt kéregető, fizetésre válló állítólagos gyári munkás(szegény, nem sejtheti, hogy egy vasam sincs, és csak mert laptop van nálam, még nem vagyok a felső 10000 tagja), de volt már üzemi munkás, aki erről a szerencstélen, miniatűr gépentyűről(akit gonosz módon csak Pötyinek hívok) akart skypeolni, egy olyan netpakcsolat segítségével, amikártyavárként omlik össze, hogy a vérnnyomásomat építse magasba. Már hozzászoktam, miután ide sétálok le lakásunkból, ahányszor időm és az időjárás engedik. Már törzshelyem van, a kényelmes fapad személyében, a rigók szerintem a falombokból épp azt olvassák unalmukban, mit írok, a szerencsétlen, eltévedt tücsök pedig próbálja túlciripelni a diszkózenét... Az élet szép. 

Tegnap sírtak a vállamon. Nem tudtam, hogyan öleljem szorosabban úgy, hogy hagyjak levegőt zokogni.  Születésnapi ajándék híján ennyit tudtam adni, halk szavakat csempészni valahogy a fájdalmon át, egy nagyon messzinek tűnő lélekbe. Mondtam volna mást, többet, de nyavalygásnak hatottak fejemben a mondatok, hallgattam hát, s inkább simogatva próbáltam csitítani. Az ember tehetetlennek érzi magát ilyenkor, s fűti a düh. Életem olyan ritka pillanatai, amikor igazán tenni akarok, amikor naiv fejjel rontanék a világnak, hogy felrúgjak minden útban állót, amikor fel akarom ébreszteni az emberek alvó lelkiismeretét, fülét befogó lelkét, betörni a nagyképűség orrát, ami ott feszít sokak arcán, részvéttelenséggel, vaksággal kézenfogva. Annyira szép napnak indult, annyira boldog volt, komolyan, reggeltől inkább repült, mintsem rohangált az iskolában, kis meglepetések, nagy ajándékok... Én meg álltam üres kézzel, mert valamit adni akartam, de fogalmam sem volt, mit lehetne, ami jelezné kötelékünk fontosságát. És csendben feszengtem, örülve annak, hogy örül, hogy megfeledkezik a kínzó dolgokról, hogymost érzi, mennyien figyelnek rá és szeretik, miközben én mintha elfelejtettem volna. Pedig dehogy. Józan voltam és hűvös, amikor hallgattam az akadozó szavakat, töredékes vallomását annak, amit sejtettem-tudtam eddig is, s próbáltam valahogy megnyugtató meleget adni, de nehéz a szomorú valóság kesernyésjeges vizű nyakonöntését enyhíteni úgy, ha az ember a célszemélyt épp megfojtogatná, miután válogatott kínzásoknak vetette alá. De volt eszem, nem súlyosbítottam a helyzeten, egyetlen szóval sem. Nem érem fel még a homlokát sem, de tartottam, ahogy odabújt, védelmet keresett, mintha enyhíthetnék bármin is. 

Keveset adhatok. Történeteket, képeket, hallgatást. Írni fogok, és amit megálmodtam, elkészítem Neked. S ha szükséges lesz rá, ott fogok kuporogni veled az ablakpárkány alatt, minden szünetben. 

És legközelebb én hozok csokit.

Lepketánc élet,

hímporos fény-keringő -

szédít a halál

Ismét kissé lendülettelenné lettek napjaim. Én vagyok oka, ez nem kérdés, csak kissé tanácstalanul állok, merre keressem újra az utam. És keresgélek emlékeim közt, hogy mikor ilyen hallgatagság telepedett rám, mi volt az, ami segített elhajtani. Nem tudom. Úgy jártam, mint aki folyóból gyűjt kerek köveket, hazacipeli, szalvétába tekeri és elteszi, hogy megmutassa majd másoknak, milyen szépet szedett...és mire megtenné, megfakultak, elszürkültek, nem azt a színt hordják, amibe beleszerettünk, ami miatt meg akartuk tartani...így fakulnak kopnak el emlékeim, élményeim is, de ez csak a kisebb baj, de félelemmel tölt el, ha érzem, ahogy lassan közéjük keveredik a birodalom, Mea, és mindazok, akikről mesélni sem kezdtem...

Ryu... ha van hálakavics...nekem adjon valaki egy gondolatkövet. Olyat, mint amilyennek a régi üveggolyók tűnnekk, ennyi év távlatából, a kékes-zöldes, egyszerű üvegcsodák, színes kacskaringók nélkül gyomrukban. Nem kell őket ilyenekkel csúfítani. Valahogy pont az adja meg szépségüket, hogy közelről kell nézni, ha be akarsz lesni miniatűr világukba. Minden karcolás, minden csorba másnak tűnik, ha szemedhez szorítod, tenyeredbe fér a Hold görbe kiflije, egy titokzatos, szabálytalan mosoly, furcsa alakok, akik árnyékként derengenek át...  Tulajdonképp te adsz nekik formát, nevet, ént, anélkül, hogy észrevennéd, játszol, magaddal kergetőzve, saját gondolataidat fogdosva hálóba. Szeretnék ilyet, hogy minden szunnyadó újra szárnyat bontson, hogy kapdoshassak a tollak után, amit nekem hullajtanak odaátról, s amit eddig a csöndben nem sodort de szél, nem hozott el álmatlan éj, sem nyugtalan nappal.

Ki tud nekem ilyet találni?