<object width="450" height="380"><param name="movie" value="http://kvizpart.hu/embed/kvizpart_embed.swf"></param><param name="allowFullScreen" value="false"></param><param name="allowscriptaccess" value="always"></param><param name="FlashVars" value="jatekid=39200&type=gyk&kirak=717024"><embed src="http://kvizpart.hu/embed/kvizpart_embed.swf" FlashVars="jatekid=39200&type=gyk&kirak=717024" type="application/x-shockwave-flash" allowscriptaccess="always" allowfullscreen="true" width="450" height="380"></embed></object>

Hölgyeim...ma legyen csend. Ma nincs fejezet. Most Ryurynak mesélek.

„És hozott neked gyufásskatulyában tavaszt?”

Arról, hogy szeretem, figurákon innen és túl, és hogy szeretnék mellette lenni, megölelni. Nem először mondom ezt, de az ember gondolatai néha leállnak keringeni, amolyan bumeráng-effektus szerűen visszatérve ugyanoda, számtalan elrugaszkodás után is. Szivárvány...valamiért nem tudom kiverni a fejemből, ahogy a téli ég naranccsal futtatott lilásszürkéjét nézem, a fátyolos fényeket odalenn. Hajnal van, de nem tudok aludni. Odakinn fehér hó, mint a bőröd, s idebenn feketeség, ében, mint tincseid. Egyedül vagyok, s fejemben még mindig dúdolnak a gondolatok.

Szivárvány...Minden gyerek fújja színeit, de nem biztos, hogy értik is az égre feszített szalagot. Nem tudom, Te miért szereted...én csak azt tudom elmondani, én miért. Odaadom neked az enyémet...Azt, amit Ryu, Riell és a barátságunk jelent nekem.

Vörös. Vörös a kiontott  vér, s vörösek ajkaid, ha csókolom őket, duzzadttá harapva húsukat, könyörtelen vágyammal. Karmazsinok a csíkok, amiket körmök szántanak bőrömbe, hogy reggel is emlékezzek arra, amit álomnak hihetnék. Vörösek a kisírt szemek, s a parázs is. Az alkony és a hajnal is, s bársony-piros a pír orcáidon. Vörös a láz, mely rózsákat rajzol, míg hevít, s különös fényt ad szemednek, forróságot testednek, simábbá téve addigi szirom-selymét. Karmazsin, mint a bor, melynek első kortya is fejembe száll, s amitől megszédülök. Vörös az emésztő éhség s a mohóság.

Narancs. Narancs a nap s a nyár, a melengető, mely szabadságunkat adja, s narancs az utca lámpáinak fénye, mely bekúszik szobánkba, vékony csíkokat rajzolva a falra. Narancsok a szikrák, s lángok pimasz nyelvei, melyek előttem s bennem táncolnak. Narancs, mint az ellenállhatatlan, hamvas barack, mely mintha elpirult volna kezem közt, mielőtt beléharapnék- téged juttat eszembe. Narancs, mint a kelő hold tányérja, amit akkor nézek, ha éjjel melletted virrasztok s tekintetem elvándorol rólad.

Sárga. Sárga a pitypang, mielőtt bóbitát növesztene s elfújhatnám- s a pitypang olyan, mint a szerelem. Igénytelen, szívós, bárhol megtermő érzés, mely olyan apró magból sarjad elpusztíthatatlanná, lehetetlennek tűnő helyeken. Sárgák a reggel aranyos fényei és a szépdalú kanárik, mint a kertben a legillatosabb rózsánk. Sárga az irigység, hogy nem lehetsz csak és egyedül enyém, hogy más is lát és hall és érint- de nem zárhatlak dobozba, hogy magammal vigyelek. Sárga, mint az nehéz, tömény, édes méz.

Zöld. Zöld mint a fűszeres illatú, hatalmas, zajongó rét, mint a gyep, melyen elhevertünk. Zöld, mint a kígyók és sárkányok pikkelyei, smaragd és macskaszem. Zöld, mint a fűszál, amellyel arcod csiklandozom. Mint a menta levele, melynek illata orromba kúszik teánkból, s zöld, mint maga az ital, mely finoman gyűrűzik. Zöld, mint a friss hajtások harsány színe, még akkor is, ha rejtegetik őket, nehogy letapossák mások a féltve nevelt érzéseket. Zöld, mint az árnyékot adó fák lombja.

Kék. Mint az ég, ha az emberre nevet. Mint a boldogság, ha szemedbe költözik. Mint a  tó, a folyó s mind a vizek, melyek locsognak, titokzatosan és bölcsen, vidáman és incselkedve, fecsegően és elgondolkodtatva, akár te. Azúr tenger mormoló kékje, apály s dagály játéka, mely a partra sodorja a kincseket. Mint a nefelejcsek kacsingató apró virágai, amik fölött nem lehet elsiklani. Mint a legszebb pillangók szárnyai. Mint a remény.

Indigó. Szürkéskék, mint az ázott aszfalt, amit zivatar után koptatunk, beletocccsanva a pocsolyákba. Mint az eső alkonytájt, amikor elfüggönyzi a tájat s magunkra hagy, hogy ha a látványtól megfosztott, ne zavarjon tovább, s csak halk muzsikáját hagyja meg nekünk. Mint a viharfelhők sötét hasa, ha tornyosulnak. Mint a bőrödön átderengő erek színe. Indigó, mint a titokra vert lakat, mint a borzongás.

Lila. Mint a határozatlanság, a megismerhetetlen rejtélyes színe. Mint télen az ég éjjel, mint az ibolya ruhája. Mint az ametisztek nemesen csiszolt tükre, mely feketéig mélyül néha. Lila, mint a múló harag, mint a fergeteg köpenyének szegélye. Lila, mint a csönd, mely körbeölel és megsimogat, amikor csak mozdulatok beszélgetnek. Lilák, mint a kifürkészhetetlen messzeségből jövő álmok.

"Gyilkosként osont az alkony,

talpa alatt hűs neszek;

Kötényéből lopott álmok

szitáltak a földre le."

Nos, ami az elmúlt évet illeti...nem lehetek magamra túlságosan büszke, akármilyen szempontból is nézegetem az elmúltakat. Végleg halódás szélére sodortam a birodalmat, a megkezdett Teardrop lassan halad, még ha folyamatosan is, a suli semmivel sem nyújtott nekem többet a semminél és a barátaim sem azért fognak szeretni, mert mindig melletük vagyok és kellő időt szentelek nekik... Ettől függetlenül igyekezni fogok javitani. Nemrég elkészült az Óbirodalom mondavilágának következő 3 darabja, amit a most íródó fejezetekkel együtt fogok nemsokára feltenni. Nem fog senki sem sürgetni- de talán ha majd idetéved az a két ember, aki még kíváncsi esetleg, az majd elszórakozik rajta.

Azt mondták nekem, sajnálják az olyan blogolókat, akiket nem olvasnak. Én nem sajnálom magam- egyrészt, mert az én hibám, másrészt, nem is vesznek el itt olyan roppant fontosságú és világot rengető sorok. Legfeljebb számomra- de én már vallottam papírnak, így nekem megmaradnak, egytől egyig. Csak a figuráimat sajnálom, Meát és a többieket, akiket annyira meg akartam mutatni, a világot, aminek léteznie kellene, s gondolataimban porlik el lassan, ahogy ezer és ezer teendő, kötelesség(micsoda ostoba szó), elvárás kiszorítja.

Miért van az, hogy a legszebb szavak álmomban ülnek nyelvemre, de ébren már nem tudom kimondani őket?

"Reményt hazudott a hajnal,

aztán mélyen elpirult.

Ébredésed első hangja

lelkem csend-tavába hullt.”

Az igazat megvallva, mostanában szinte semmi időm sincs saját gondolataimra- fejemet gyakran túlcsordulásig tölti az a sok baromság, amit napközben bele kellene paszíroznom, s mire eljutnék odáig, hogy este az ágyon fekve kiöntsem magamból a felgyülemlett dolgokat, nincs energiám, nincs egész egyszerűen erőm, hogy összefogjam az egészet, hogy leírjam, hogy végiggondoljam. Szakadozom, egyre apróbb darabokra, beteg vagyok- hadd ne részletezzem- és ehhez még társulnak mindazon borzalmak, amiket az iskola nyakamba zúdít.

Röviden, le az oktatási rendszerrel! Vagy legalább valami értelmesebb formát adnának neki, mint ez a kupac fekália. Nem akartam rövidebben írni. Ma szeretem a cirkalmas, hosszú szavakat és a barokk körmondatokat.

„Pillanat hull pillanatra,

száraz szárnyú rőt levél.

Még utolszor nézz a Napba-

mindjárt szirmot bont az Éj.”

Mostanában valahogy kis négysorosokkal múlatom- vagy inkább múlatja magát- időm, ami nagyrészt annak köszönhető, hogy 11 környékén járok aludni, és akkor már se erőm, se kreativitásom a Teardrophoz. Igen, azt is 23:00 környékén szoktam elkezdeni gépelni, de nem két magyar tétel, kémia és biosz után. Khm... hétvégére azonban úgy tervezem, bepótlom a lemaradásokat és végre valahára elkészül az a két fejezet, amit most mint egy őrült, próbálok papírra vetni. Vicces, hogy valamiért úgy érzem kellenek- eddig egy picit se tudott érdekelni az időrend vagy a folyamatosság, azt meséltem, ahogy jött és ahogy eszembe jutott, és végül is a Pillangósnál is ez lenne a normális- meglátom, le tudom-e győzni magamban ezt az új megrögzöttséget. Mindenesetre, nagyon drukkolok, hogy péntek-szombat estére végre elkészüljön. Mert többek között én is rohadt kíváncsi vagyok a fejleményekre. A Teardrop az első olyan sztorim, aminek nincs eldöntve a vége és kevesebb figurával dolgozik- ergo, jobban ki kell rajzolni a jellemeket, több szerephez kell juttatni őket. Igényesebbnek készül, és remélem, az is lesz.

Ami a Birodalmat illeti- olyan rossz néha, hogy tudom a végét, csak eljutni nem tudok oda, még lépést tenni sem. Azt hiszem, komolyabb erőfeszítésembe fog telni, mire a következő fejezet napvilágot lát, mert Mea mostanában nagyon elveszett nekem, visszahozni figuráját pedig egyáltalán nem csettintéssel egyenlő feladat.

Elég hosszú ideje már, hogy ezt a képet rajzoltam. Teljesen spontán ötletnek indult- megláttam egy bogyót tartó ujjakat ábrázoló képet, és azt mondtam magamban, de jó lenne, ha az a bogyó a Földgolyó lenne!

Kicsivel később már azon agyaltam- miközben készült a rajz, és épp azon bosszankodtam, hogy az anatómiai készségeim még mindig 0közeliek-  hogy úgy fog végül festeni, mint egy teológiai lap borítója. Aztán megnyugtattak, hogy kicsit igen, de nem olyan vészes...Remek.

Azonban a végén elértem oda, hogy nem érdekel, mire hasonlít. Lehet, hogy már csináltak hasonlót, hogy nem én vagyok az egyedüli- de én megláttam benne az ötletet, megrajzoltam, így az enyém, és nekem csupán annyit mond, hogy egy hatalmas világ is lehet icipici, valaki vagy valami más kezében. A lényeg, hogy az ujjak finoman fogják, és inkább mutatják, kissé talán dicsekedve- nem összeroppantják, nem gyötrik, nem rongálják...Egyszóval, vigyáznak rá :)

"Kopogj! A lelkem nem átjáróház."

 Nem vagyok szent. Nem vagyok tökéletes sem. De dühít, ha embernek sem tekintenek. Lehet, persze, mindenkibe lehet lábat törölni, azonban egy idő után minden, amiben van élet, mnegelégeli ezt. Utálom a harcot, a veszekedést- volt belőle épp elég, s igyekszem elkerülni, mert valahogy több erőm van tűrni mint marni. Ám a béketűrésem kezd fogyni, egyre apad és apad, ahogy hátamon gyűlik a sár és szemembe szórják a port. Sár és homok...emberek és szavak, szúrósak, fájóak, súlyosak. 

Ülök a téren...kicsit úgy érzem magam, mintha Karinthyt hallanám: "lógok a szeren." Nos, én ugyanezt, neten, s mint csóró diák, ingyenwifit kerestem, a város picinyke főterén húzva meg magam. Ez a hely különös energiákkal bíró gócpontja a helyi értelmiségnek- a pszichoanalitikus lelkületű részeg öregúr, aki kedélyesen cukorkát nyom a markomba,  arról mesélve, hogy az apja analitikus volt, a pénzt kéregető, fizetésre válló állítólagos gyári munkás(szegény, nem sejtheti, hogy egy vasam sincs, és csak mert laptop van nálam, még nem vagyok a felső 10000 tagja), de volt már üzemi munkás, aki erről a szerencstélen, miniatűr gépentyűről(akit gonosz módon csak Pötyinek hívok) akart skypeolni, egy olyan netpakcsolat segítségével, amikártyavárként omlik össze, hogy a vérnnyomásomat építse magasba. Már hozzászoktam, miután ide sétálok le lakásunkból, ahányszor időm és az időjárás engedik. Már törzshelyem van, a kényelmes fapad személyében, a rigók szerintem a falombokból épp azt olvassák unalmukban, mit írok, a szerencsétlen, eltévedt tücsök pedig próbálja túlciripelni a diszkózenét... Az élet szép. 

Tegnap sírtak a vállamon. Nem tudtam, hogyan öleljem szorosabban úgy, hogy hagyjak levegőt zokogni.  Születésnapi ajándék híján ennyit tudtam adni, halk szavakat csempészni valahogy a fájdalmon át, egy nagyon messzinek tűnő lélekbe. Mondtam volna mást, többet, de nyavalygásnak hatottak fejemben a mondatok, hallgattam hát, s inkább simogatva próbáltam csitítani. Az ember tehetetlennek érzi magát ilyenkor, s fűti a düh. Életem olyan ritka pillanatai, amikor igazán tenni akarok, amikor naiv fejjel rontanék a világnak, hogy felrúgjak minden útban állót, amikor fel akarom ébreszteni az emberek alvó lelkiismeretét, fülét befogó lelkét, betörni a nagyképűség orrát, ami ott feszít sokak arcán, részvéttelenséggel, vaksággal kézenfogva. Annyira szép napnak indult, annyira boldog volt, komolyan, reggeltől inkább repült, mintsem rohangált az iskolában, kis meglepetések, nagy ajándékok... Én meg álltam üres kézzel, mert valamit adni akartam, de fogalmam sem volt, mit lehetne, ami jelezné kötelékünk fontosságát. És csendben feszengtem, örülve annak, hogy örül, hogy megfeledkezik a kínzó dolgokról, hogymost érzi, mennyien figyelnek rá és szeretik, miközben én mintha elfelejtettem volna. Pedig dehogy. Józan voltam és hűvös, amikor hallgattam az akadozó szavakat, töredékes vallomását annak, amit sejtettem-tudtam eddig is, s próbáltam valahogy megnyugtató meleget adni, de nehéz a szomorú valóság kesernyésjeges vizű nyakonöntését enyhíteni úgy, ha az ember a célszemélyt épp megfojtogatná, miután válogatott kínzásoknak vetette alá. De volt eszem, nem súlyosbítottam a helyzeten, egyetlen szóval sem. Nem érem fel még a homlokát sem, de tartottam, ahogy odabújt, védelmet keresett, mintha enyhíthetnék bármin is. 

Keveset adhatok. Történeteket, képeket, hallgatást. Írni fogok, és amit megálmodtam, elkészítem Neked. S ha szükséges lesz rá, ott fogok kuporogni veled az ablakpárkány alatt, minden szünetben. 

És legközelebb én hozok csokit.

Lepketánc élet,

hímporos fény-keringő -

szédít a halál

Ismét kissé lendülettelenné lettek napjaim. Én vagyok oka, ez nem kérdés, csak kissé tanácstalanul állok, merre keressem újra az utam. És keresgélek emlékeim közt, hogy mikor ilyen hallgatagság telepedett rám, mi volt az, ami segített elhajtani. Nem tudom. Úgy jártam, mint aki folyóból gyűjt kerek köveket, hazacipeli, szalvétába tekeri és elteszi, hogy megmutassa majd másoknak, milyen szépet szedett...és mire megtenné, megfakultak, elszürkültek, nem azt a színt hordják, amibe beleszerettünk, ami miatt meg akartuk tartani...így fakulnak kopnak el emlékeim, élményeim is, de ez csak a kisebb baj, de félelemmel tölt el, ha érzem, ahogy lassan közéjük keveredik a birodalom, Mea, és mindazok, akikről mesélni sem kezdtem...

Ryu... ha van hálakavics...nekem adjon valaki egy gondolatkövet. Olyat, mint amilyennek a régi üveggolyók tűnnekk, ennyi év távlatából, a kékes-zöldes, egyszerű üvegcsodák, színes kacskaringók nélkül gyomrukban. Nem kell őket ilyenekkel csúfítani. Valahogy pont az adja meg szépségüket, hogy közelről kell nézni, ha be akarsz lesni miniatűr világukba. Minden karcolás, minden csorba másnak tűnik, ha szemedhez szorítod, tenyeredbe fér a Hold görbe kiflije, egy titokzatos, szabálytalan mosoly, furcsa alakok, akik árnyékként derengenek át...  Tulajdonképp te adsz nekik formát, nevet, ént, anélkül, hogy észrevennéd, játszol, magaddal kergetőzve, saját gondolataidat fogdosva hálóba. Szeretnék ilyet, hogy minden szunnyadó újra szárnyat bontson, hogy kapdoshassak a tollak után, amit nekem hullajtanak odaátról, s amit eddig a csöndben nem sodort de szél, nem hozott el álmatlan éj, sem nyugtalan nappal.

Ki tud nekem ilyet találni? 

És akkor Almitra azt mondá: Beszélj nekünk a Szeretetről.
      És ő fölemelte fejét, és az emberekre nézett, és csöndesség szállott reájuk. Aztán fennszóval ezeket mondotta:
      Amikor a szeretet int felétek, kövessétek őt,
      Jóllehet minden útja nehéz és meredek.
      És mikor szárnyai átölelnek, engedjétek át néki magatokat,
      Jóllehet a belsejében rejlő kardok sebet ejthetnek rajtatok.
      És amikor szól hozzátok, higgyetek szavának,
      Jóllehet hangja összetörheti álmaitokat, miként az északi szél pusztává sepri a kertet.

      Mert amiként a szeretet koronával ékesít, azonképpen fog keresztre feszíteni is. Amiként növekedésteket segíti elő, azonképpen nyeseget is.
      Amiként felszárnyal magasságotokba, és megsimogatja leggyengébb ágaitokat,
      Azonképpen száll le gyökereitekhez is, és megrendíti őket a földhöz való kapaszkodásban.
      Mint a gabona kalászait, úgy gyűjt be benneteket magának.
      Kicsépel benneteket, hogy mezítelenné váljatok.
      Megrostál benneteket, hogy megszabadítson a pelyvától.
      Fehérre őröl benneteket.
      Megkeleszt benneteket, míg képlékennyé nem lesztek;
      És azután szent tüzére vet benneteket, hogy szent kenyérré legyetek Isten szent lakomáján.
      Ezt teszi véletek a szeretet, hogy megismerjétek szívetek titkait, s e tudás által az Élet szívének egy darabjává váljatok.

      Hanem ha félelmetekben a szeretetben csak a békét és az örömöt keresitek,
      Akkor jobb, ha elföditek mezítelenségteket, és elmentek a szeretet szérüjéről
      Az évszakok nélküli világba, ahol nevethettek, de nem teljes szívből, és sírhattok is, de minden könnyet nem sírhattok el.

      A szeretet nem ad egyebet, mint önmagát, és nem vesz el semmit, csupán önmagából.
      A szeretet nem birtokol, és nem birtokolható.
      Mert a szeretetnek elég a szeretet.

Napi két kaja, egy meleg, egy hideg. Ennyire szűkítettem le szükségleteimet, étkezés terén, miután próbajegyeket vettem a menzára, hogy bepillanthassak rejtélyes és számomra mindeddig elzárt világába. A lökdösődést kiállva, a sorbanállást és tolakodást átvészelve felpakoltam hirtelenjében szerzett tálcámra megkérdőjelezhető tisztaságú evőeszközeim mellé az ebédet, nagyjából négy alkalommal. Alaposabban szemügyre venni már csak az asztalnál volt módom és ennyi nekifutás után bátran mertem levonni következtetéseket és ítéleteket hozni. Roppant meggyőző érveket tálaltak ugyanis nekem, amik egyhangú sugallatára folytattam kísérleteimet a konyhában. A részben sajátomban. Ugyanis a tányérokból(amik helyenként magukban elég ijesztő látványt nyújtottak) visszaköszönő menü számomra valahol a gasztronómia elleni merénylet és a potencionális karanténforrás címért versengett. Láttam az olcsó konyha megannyi ismertetőjelét, de azt nem hittem volna, hogy ennyi pénzből is csak ezt tudják kihozni, és olyan pénz- és naplopók kezébe, akik még álcázni sem tudják az egészet, én nem fogom önszántamból nyomni a bankókat. Nemhogy étvágy, de még bizalomgerjesztő sem volt a legtöbb étel, és nem hinném, hogy én képviselném egyetlen személyben a túligényeseket. Legfeljebb tisztában vagyok azzal, hogyan is kéne az ilyeneknek festeniük, és ugyan eszem ágában sem volt elkeseríteni a konyhásnéniket azzal, hogy fellebbentem eme titokról a fátylat, úgy döntöttem, leszek olyan elvetemült és megtartom magamnak. Első lépésként felmértem a helyi piacot és a legközelebbi élelmiszerest, valamint a régió infrastruktúrájának támogatása céljából törzsvásárlóvá léptem elő. Nem a sötétben tapogatóztam, jó pár év gyakorlata volt mögöttem, elég gyorsan megtaláltam a megbízható árusokat, akik ugyan előszeretettel dumálnak lukat az ember hasába, de megéri mindezt kibírni; ami pedig a többi „kelléket” érinti, igyekeztem kerülni a pláza monstrumokat, amennyire lehetett. Magamtól csináltam így, volt bennem egyfajta ösztönös irtózás ezektől a gigaboltoktól, pedig senki sem magyarázgatta nekem a kiskereskedők sanyarú sorsát. Anya nem ért rá főzni, s ha esténél korábban is ért haza, mindig túl fáradt volt, hogy a melegszendvicsnél többre vigye, talán húsvét és karácsony kivételével, azonban elég hamar eljutottunk odáig, hogy csak zavartan fáradt mosollyal arcán állt mögöttem, ha főztem és magyaráztam, és inkább csak segíteni próbált, követve instrukcióimat. Nem sorolható a csodák közé, a suliból hazaérve éhes voltam, ami pedig az étkezdét illeti, szóba se jöhetett, érzékeny gyomrom túl sokszor fázott rá a merész kísérletekre, hogy azt látogassam. A terítékre először a gyors, egyszerű, laktató ételek kerültek- mint minden kezdő, türelmetlen voltam és azonnali eredményt akartam, mert kegyetlen korgott a hasam. Később, amikor már az alapfogalmak gyakorlottan, olajozottan mentek, belekezdtem a bonyolultabb, időigényesebb receptekbe is, sőt, legtöbbjüket saját szám ízére hangoltam, fűszerezéssel vagy az összetevők mérsékelt átrendezésével. Nem volt ördöngösség és a többi házimunka és a leckeírás mellett bőven jutott rá időm, hobbijaim száma nem akadályozott benne. Amikor koleszre kerültem, meglehetősen furcsa volt tapasztalni, hogy a korombeliek jelentős hányada nem hogy nem ért a főzéshez, de még arról sincs elképzelése, mennyi olajat öntsön a rántani való, félkészen vett sajt alá. Azzal tisztában voltam, hogy nem átlagos családban cseperedtem fel, de eddig senki ügyet sem vetett erre, ami alól kivételt képezhet osztályfőnököm, aki teljesen felesleges módon sajnált. Most először szembesültem vele, mekkora előnyre tettem szert, nem csak azokkal szemben, akik nyálukat csorgatva, sóvárogva jártak el a konyhaajtó előtt. S ha még ehhez hozzávettem azokat, akik az első hónapokat végigrinyálják a honvágy miatt, megérdemeltem egy vállveregetést. Átlag kétnaponta főztem ugyan, ha egyedül voltam, de itt majd' minden nap kotyvasztottam. Nem volt ezzel gond, és gusztusom szerint állíthattam össze a heti kínálatot, amit napról napra realizáltam a negyediken. Igen, Ran, az ötödiken lakom. Várj, majd megérted.

Amikor ugyanis először láttam neki, hogy kreáljak valami ehetőnél pozitívabb jelzőt érdemlőt, nem erőltettem meg magam- tojás, hagyma, fokhagyma, ketchup, fűszerek... Hagymákat felkarikázni, olajon kicsit megfuttatni, befűszerezni curryvel, sóval, borssal, paprikával, worchesterrel, nyakon locsolni a ketchuppal, jól átkavarni, aztán néhány perc után bele a tojások- héj nélkül, te tökkelütött- és vigyázva, hogy a sárga egészben maradjon, elkavarni a maradékot. Félindiai recept, saját fej és ízlés szerint, amit fél percre hagytam ott, hogy hűljön egy picit. S mire visszaértem és lefagytam, kezemben a két szelet kenyérrel megállva az asztal felett, az idióta arc csak felnézett, kivette kezemből amit hoztam és csupán annyit fűzött hozzá- „Ne fáradj a tányérral, megeszem ebből.” Dehogy fizette ki! Úgy vélte, hogy mint gólyának, az avatásig kötelességem meggyőzni őt arról, hogy szerény büntetést érdemel szánalmas létem, s erre a legalkalmasabb módszer, ha minden pénzemet az ő élelmezésére költöm.

Ekkor vált világossá előttem- kell egy védett hely, ahol nyugodtan főzhetek. Az intrinek ezen a felén mindenképp rám talált volna, még ha a lányokhoz könyörgöm is be magam. Ha nincs Huzat, sosem sikerül. A szaglászók közé tartozott, azonban ő volt az- hogy értesülései ebben mennyire játszottak szerepet, nem tudom-, aki egy szép napon megállt az ajtóban és alulfejlett szociális érzéke, köszönést mellőzve, feltette a számára és számomra is leglényegesebb kérdést.

-Mennyiért kapok?

Ezzel kezdődött felületes, ám annál gyümölcsözőbb kapcsolatunk. Az első ránézésre ugyan inkább ijesztően elhanyagolt, mint ijesztő figura nem tűnt többnek utcáról felkapart nyúlánk madárijesztőnél,, amibe vagy sajnálták a szalmát, vagy kihullott belőle. Rettenetesen vékony volt, fakó, öreg farmerja néha úgy lógott rajta, mint nagymenőkön a divatrapper-gatya, ehhez különböző mintájú rövidujjú- flanel ing kombinációk társultak- ezeknek ujja általában térnél végződött volna szerintem, ha nem tűri föl bizonyos időközönként-, tornacipővel. Maga a jelenség, mint egy vámpír- sápadt, karikás szemű és mindig kócos, talán vörös haja volt az egyetlen, ami elég élettel teli színben tudott pompázni, amíg azon vacilált, melyik tincsét hogyan meressze égnek és milyen irányba. Általában energiaitalt vagy kávét vitt kezében, ha láttam- a közös lépcsőházban volt az automata, s ő napi rendszerességgel, menetrendszerűen közlekedett értük. Nem volt nehéz figyelni- amerre ment, hangos ajtócsapódások hallatszottak, mert képtelen volt normálisan zárni egyet is, lévén, mindig tele voltak kezei, ő pedig nem hajlott rá, hogy bármit is lerakjon, akár fél percre is. Tehát elegánsnak csak jóindulattal nevezhető lábmozdulattal vagdalta be maga mögött az ajtókat. A járása olyan volt, mint az egész ember- slampos, csoszogó, és úgy dülöngélt, hogy nehéz és nem veszélytelen volt vele egy vonalban közlekedni. Kitehette volna a buszok hátulján errefelé pompázó jelölést, ami a maximális kilengést mutatja. Ami a foglalkozását illeti, programozó volt, a két rivális egyetem egymást kölcsönösen utáló és piszkáló kollegistái közt csaknem emberfeletti erővel bíró lény. Ő kezelte az internetet, és aki nem hódolt be neki, az nézhetett a kapcsolata után. Markában tartotta az épület lakóinak nagyobbik részét, jelszavakkal egyik, hozzáférések engedélyével a másik kezében a kockafejűek isteneként trónolt e-bayon rendelt műanyag oltárán. Kitűnő agy- selejt ember, nem ritka párosítás. De legalább -és számomra nem kis jelentőséggel bírt a tény-nem volt sáskajárás-szerű étvágya, ami biztosította azt, hogy mindketten jóllakhassunk, nekem ingyen wifim legyen, valamint teljes védelmem a technikusokkal tömött félen, amíg elkészítem ebédjét. Bármi elektronikai vagy gépes gondom volt, kaja közben elmondtam-elhoztam neki, s ő gyorsabban megoldotta vagy megoldatta, mint bármelyik szerelő tette volna.

-Mi ez a cucc?-Előbb lenyeltem a falatot, figyelve, ahogy a villa lóg a szájából és enyhének nem nevezhető értetlen csodálattal mered a tányérjára.

-Indiai fűszeres tojás. Pofonegyszerű. Elmagyarázzam?

-Csak ha megy C-ben is...

Meg sem várva nemleges válaszomat, teletömte fejét kenyérrel, utánalapátolta a kellő mennyiségű tojást, aztán visszamerült olvasmányába. Nem kevés alkalmam volt nézni ezt a fura alakot, s megalkotni róla egy hiteles, ha nem is teljes képet, tettei alapján. Nem sűrűn pazarolta idején a világ materiális részére, önámítás lett volna azt hinni, hogy érdeklem, amíg nem vagyok nyolcjegyű, nem állok egyesekből és nullákból, vagy nincs .jpg a nevem mögött, esetleg nem hibaüzenetként bukkanok fel előtte a tányérral. Érdek kötött össze, nem érdeklődés, és így volt jó. Egyikünk sem beszélt sokat, de a másik pár problémáját orvosoltuk, és nem akartunk többet. Az egyetlen baj az volt, hogy immáron utolsó évét járta itt, s nekem fogalmam sem volt, mi lesz velem, ha elmegy. Leginkább akkor emésztett ez, amikor szobám ajtaja előtt állva még adtam magamnak pár másodpercet a felkészüléshez a lelki terrorra, ami odabent várt engem, és azért járt nekem, mert nem etettem egy titkos, állam által pénzelt kísérletek során született, eldugott farmról elszabadult fenevadat, ami mellesleg képes emberi alakot ölteni, csakhogy mindezt szememre hányja. De úgy voltam vele, hogy inkább szelektív süketséggel átvészelem az előbbit, minthogy a másik eshetőséggel kelljen szembenéznem.

Mert ha nem lelkifröccs, akkor gyanakvással közelítettem minden holmim felé, reménykedve, hogy az általa okozott kár helyrehozható.